A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) második alkalommal meghirdetett Lendület programjának keretében több kiváló magyar tudóst sikerült hazacsábítani Magyarországra, hogy tevékenységükkel közvetlenül segítsék a hazai tudományos életet, valamint kiemelkedő értékteremtéssel járuljanak hozzá az ország felemelkedéséhez. A tudósok között az egyik legnagyobb névnek Guttmann András számít, akit világszerte úgy ismernek, mint a transzlációs glikomika atyja. A programnak köszönhetően Guttman visszatért egykori egyetemi tanulmányainak színhelyére, Veszprémbe, hogy a Pannon Egyetemen hozzon létre egy kutatócsoportot.
– Milyen tevékenységre fog koncentrálni Veszprémben, mik a tervei erre az egyelőre ötéves ciklusra?
– Amikor huszonöt éve kimentem Amerikába, elválasztástechnikai tudományokkal foglalkoztam. Az első néhány kinti éveimben ez a DNS szekvenálásra szorítkozott, mivel akkoriban az volt a szakmát világszerte legélénkebben foglalkoztató kérdés. Azzal a reménnyel futottunk neki, hogy az emberi genom szekvenálása révén „mindent tudni fogunk”. Megtörtént a szekvenálás, ráadásul a tervezettnél gyorsabban haladtunk. Nekem speciel négy szabadalmam „bánta” ezt. Ugyanakkor nem derült ki az, amire leginkább kíváncsiak voltunk, vagyis kiderült, hogy mégsem tudunk mindent. Így a következő lépést a fehérjék kutatása felé tettem. Kiderült, hogy ez sem kecsegtet teljes sikerrel, mert nagyon sok fehérje eleve módosítva van. E módosítások egyike a cukrok megváltozása: a fehérjék felszínén levő cukrok szerkezetéből is következtethetünk például arra, hogy milyen betegségben szenvedünk. Ha mondjuk van egy daganatos betegség, de olyan kicsi a daganat, hogy az nem látszik semmiféle képalkotó technikával, akkor a vérben cirkuláló sejtekhez lehet fordulni, amelyek a kezdődő rákos daganatból szakadtak le. A Lendület pályázatot úgy adtuk be a veszprémi egyetemről, hogy annak keretében ezeket a rákos sejteket szeretnénk „kihalászni” a vérből. Ezeket vizsgáljuk olyan szempontból, hogy milyen a felszíni cukorszerkezetük. Amikor ezt kiderítettük, akkor ebből egy olyan diagnosztikai eszközt fejlesztünk ki, amellyel akár egy rutinvizsgálat során a körzeti orvos is meg tudja állapítani, hogy vannak-e a beteg szervezetében cirkuláló ráksejtek. A későbbiekben ezt az eszközt arra is lehet használni, hogy ezeket a ráksejteket eltavolitsuk a vérből. Ez a teljes „lehalászás” azzal jár, hogy a rákos sejtek nem tudnak másutt a szervezetben metasztázisokat, vagyis áttéteket képezni. A tervezett projekt három nagy részből áll. Az első a „kihalászó” készülék kifejlesztése, majd a cukorszerkezet meghatározása, illetve egy bioinformatikai rész, amely a gyakorlatban megmondja nekünk, hogy egy cukorszerkezet miért felelős.
– Az imént felvázolta ennek a speciális „halászati” eszköznek az elvét. Vajon a veszprémi egyetemen megvan-e ehhez a kellő infrastruktúra? A MTA támogatásán túl milyen feltételeket biztosítanak önöknek Veszprémben?
– A veszprémi egyetemen a mikrofluidikának komoly háttere van. Ez adott, legfeljebb csak kissé biológiai központúvá kell tenni, mivel a mikrofluidikai labort eredetileg nem a biológiai rendszerekre fejlesztették ki. Ugyanakkor nagy segítség számunkra az is, hogy a Pannon Egyetem Informatikai kara az egyik legerősebb az országban, így a bioinformatikai háttér is adva van. A közte levő elválasztástechnikai rész pedig az, amit én hozok Amerikából: a cukrok analízise, meghatározása. Ebből a három részből áll a keret. Többször beszéltem már Friedler Ferenccel, az egyetem rektorával, aki legnagyobb örömömre proaktív módon közelíti meg az ilyen és hasonló kérdéseket. Keresi azokat a lehetőségeket, amelyekkel az egyetemet még magasabb szintre lehet emelni. Én úgy ítéltem meg – túl azon, hogy ez az alma materem -, hogy ez olyan progresszív egyetem, ahol érdemes egy új kutatócsoportot alapítani. Ennek a csoportnak a Lendület III. program keretében az a célja, hogy a fiatal kutatókat olyan szinte hozza, amelyen ők majd továbbvihetik a mi tudományos munkánkat. Szeretnénk egy olyan a következő tudósgenerációt kinevelni akik a tudományt úgy művelik, ahogy a legfejlettebb orszagokban azaz, világszínvonalon művelik.
– Magyarországon úgy gondoljuk, hogy az Egyesült Államokban mindig élvonalbeli tudományos kutatások zajlanak. Távol az amerikai centrumoktól válhat-e valaha integráns részévé a világméretű tudományos hálózatnak egy hazai bázis?
– Szerintem igen, akkor, ha hagyják kibontakozni az olyan embereket, akik úgy jönnek haza, mint én.
– Ebbe be tudja vonni a kint megszerzett komoly kapcsolati tőkéjét is?
– Ennek az egész programnak a kapcsolati tőke a lényege. Célom, hogy kialakítsak egy PhD hallgatókból álló kutatócsoportot, akiket aztán folyamatosan kiküldök fél évre, vagy egy évre azokhoz a kapcsolataimhoz, akik Bostonban, San Diego-ban, Chicago-ban vagy Floridában vannak. Ezáltal a PhD hallgatók sokkal jobban megtanulnak angolul. Lényeges ez, főleg a szakmai nyelv elsajátítása szempontjából. Látják, hogyan dolgoznak ott a kutatók, ismeretségekre tesznek szert, és visszatérve megpróbálják hasznosítani a kint megszerzett tudásukat. Ez egyfajta régi, a mester-céhlegyény rendszerhez hasonló mechanizmust jelent.
– Mi biztosítja az ő kijutási lehetőségeiket? Netán további ösztöndíjak segítségével?
– Ezt én tudom biztosítani az ottani kapcsolataim segítségével.
– Több kutató is bevallotta korábban, hogy releváns felfedezéséhez egy csipetnyi szerencse is hozzásegítette. Az ön életében van-e szerepe a véletlennek?
– Én nagyjából tudatosan építettem fel mindent. A véletlennek abban van csupán szerepe, hogy az ember mikor tudja felfedezni azt, amit keres, és mikor jön rá arra, hogy erre éppen nagy szükség van. Visszatérve a DNS szekvenálás problémájára, én a Northeastern Egyetemen dolgoztam Bostonban. Ott különböző elválasztástechnikai módszereket fejlesztettünk ki, majd a Beckman cégnél kezdtem dolgozni, ahol rájöttem, a probléma az volt, hogy ezeket az elválasztástechnikai matrixokat nem lehet kicserelni azokban a kapillárisokban, amikben az elválasztás történt. Ki kellett dolgozni azt a módszert, amellyel ki tudtuk cserelni ezeket minden egyes analízis végén. Ezzel aztán már egyszerűen meg lehetett szekvenálni a humán genomot. Itt az időzítés maga volt véletlenszerű, amikor szembesültem azzal a problémával, amit meg lehetett volna oldani egy olyan módszerrel, amire már rég rájöttem, de akkor még nem ismertem fel magát a problémát. Éppen ezért a legfontosabb az, hogy egy kutató a problémát értse, és az igazi problémát próbálja megoldani. A cirkuláló ráksejtekkel pontosan ez a helyzet. Érteni a problémát, tudni, hogy miért kell azokat analizálni, és miért kell őket eltávolítani.
– Nem tudom, mennyire követte Amerikából a magyar egyetemek legutóbbi gyakorlatát, amely szerint egy-egy nagyobb egyetemi centrum olyan nagy cégekkel köt szerződést, amelyek érdekeltek az eredmények mielőbbi gyakorlati alkalmazásában. Kialakulnak ilyen módon olyan centrumok, melyek eredményeinek nem kizárólag, és talán nem is elsősorban a tudomány látja hasznát, hanem a gyakorlat. Ez a metódus hasonlít arra, ami Amerikában már régóta gyakorlat?
– Amerikában ez már jóideje így megy, Nyugat-Európában most kezd ez kialakulni. Nagyon remélem, hogy ez Magyarországon is meg fog valósulni. Abból kiindulva, hogy nagyon sok biotechnológiai cég Magyarországon rendez be új, fehérjeterápiás termékek gyártására szolgáló üzemet – Debrecen környékén több ilyen is van -, úgy gondolom, hogy ezeknek a cégeknek nagy szükségük lesz szakemberekre, valamint olyan kutatási helyekre, amelyeket nem akarnak, és talán nem is tudnának gyáron belül finanszírozni. E cégek jövőbeni product-célokat tűznek ki, és ennek kapcsán remélhetőleg pontosan olyan szerződéseket fognak majd kötni a magyar egyetemekkel, mint amilyeneket az amerikaiak kötnek az ottani cégekkel.
Forrás: Innoportal.hu
Szerző: Matykó Károly